Ahogy kezdődött

BARLANGKUTATÓ BÚVÁROK VISSZAEMLÉKEZÉSEIBŐL

1981-ben kezdődik a búvár tevékenységem egy gyors, éles képzés formájában. Annak idején barlangásztam a CSA-ban, ahogyan azt röviden és elterjedten használtuk, mint a kolozsvári amatőr barlangkutató egyesület megnevezéseként. Ismert volt számomra mar akkor is a klub keretében működő búvárszakosztály. Természetesen vágyakoztam annak tagja lenni, de mint kiderült, az korántsem volt olyan egyszerű. Többször fordultam a szakosztályt vezető Rajka Gézához de kérésem folyamatosan el lett utasítva, amolyan barlangász keresetlenséggel – majd meglátjuk csicsem. Mint ez annak idején megszokott volt, más területeken is, eljött a pillanat, amikor úszol vagy megfulladsz alapon megtörtént a beavatásom. Mostanság ez egyenesen barbárságnak tűnik, de akkor is és most is, a régi és új idők berendezkedéseit is ismerve, nyugodt szívvel mondhatom, jobb módszer volt. Azt nem kell mondanom, hogy azért senkinek sem volt igazában veszélyben az élete, mert az aktív felügyelet megvolt, lehet jobban is mint manapság.

A történet szomorú eseménnyel kezdődik és a hasonló események megoldása végig kísérte egész búvár tevékenységemet.

A Tarnica gyűjtőgát minden kornyékbelinek kellemes kirándulóhelynek számított, vízi sportok, táborozásoknak volt egy igen kellemes helyszíne. Milyen szomorú, hogy mára mar azt is elmondhatom… volt vala. Ma már csupán pár kiváltságos villatulajdonos elvezheti azt, ami valamikor a kolozsvári és kornyékbeli emberek szamara jelentett egy jó kirándulóhelyet.

Minden rejt magában halálos veszedelmet; sors vagy felkészületlenség, baleset vagy hazardírozás, emberek vesztik életüket mindenfele környezetben, eseményben, így egy kellemesnek ígérkező szórakozás, úszás, csónakozás közben is. Akkor is ez volt a helyzet: csónakázni mentek, felnőttek gyerekekkel, hétvégi kirándulásra a tarnicai tó végéhez, a tó farkához, ahogy annak idején neveztek a helyet. Hideg idő volt, jól emlékszem, hogy a fogam is vacogott… persze nem csak a hidegtől.

Úgy emlékszem, talán egy csütörtöki napon szolt a telefon és a vonalban azt közöltek velem, készüljek, mert hamarosan értem jönnek, és ha meg érvényes a keresem, most teljesülhet: merülhetek. Így, röviden. Persze, hogyne, érvényes mondtam, kicsit hitetlenül bámulva a közben sípoló telefonkagylóra. Ugyanis a vonalat, a sorsot megszemélyesítő Géza (1), közben bontotta. Hogy ilyenkor mi kavarog az emberben… a barlangi búvárkodás, de egyáltalán maga a búvárkodás annak idején valami olyasmit jelentett számunkra, mint valami belepés egy ezoterikus világba, kaland, misztikum, vad félelem, az erekben tomboló adrenalin… minden. Nem vitatható el, hogy a jelen technológiai szintje, a hozzájutási lehetőségek mértékekkel jobbak, mint akkor. De éppen ezért, szellemileg is szegényebb. Azt, amit akkor megkaptam, talán csak azzal tudnám újra előidézni magamban, ha jegyet kapnék egy űrutazásra. Higgyétek el, ez nem túlzás.

A telefonkagylóval a kezemben állva hallom amint anyámék kérdik, ki volt. Senki, mondom, a barlangászoktól Géza. Szegény szüleim, kiskorú lévén, beleegyezésüket adták, hogy barlangászhassak. Később ezt sokszor megbánták. És ezt csak most értem meg. Ugye sokak szamara ismerős ez. Hiába, ilyen az élet, mindennek megvan a rendje és az ideje is. Akkor tudsz meg és akkor értesz meg dolgokat amikor elrendeltetett; a kivételekkel együtt érvényes ez.

Vártam tehát azt a pár percet, amikor ígéretükhöz hiven megérkeznek Gézáék egy Aro terepjáróval. A Kolozsvár-Tarnica útvonalon megkezdődött az úszol, vagy megfulladsz tanfolyamom. És ekkor derült ki az utazás célja is. Az a megtisztelő alkalmam nyílt, hogy megélhettem első hullakereső merülésemet. Mással nem rendelkeztem, mint kalandvággyal és gyomorszorító félelemmel; de figyeltem minden szóra, amit az autó belsejében a tó fele vezető úton csak halhattam. Hogy hatnak egy fiatalra, egy gyermekre a mesék, rajzfilmek, filmek… hat persze, hogy hatnak. Engem is a hőstettek kápráztattak el, persze, hogy akartam hasonlókat megélni. Nekem ez jutott osztályrészül, lehetőségként, kiellni magamból a kalandvágyat. És örvendek ennek, örvendek sok mindennek, ami megtörtént velem akkor és azoknak szinte mind köze volt a CSA-hoz. És ekkor, mindössze 16 éves voltam.

Harmincegynéhány kilométer, ennyi idom volt megtanulni mindazt, amit nekem akkor, mint keresőbúvárnak tudnom kellett. Ezen túl, a közeget, eseményt, nekem kellett tudnom feldolgozni. És ez volt az igazi vizsga. Nem a technika. Azt megtanulod; annyira hülye ma már kevés ember van, hogy ne sikerüljön. Sokkal inkább szembenézni valami addig nem uralt idegen helyzettel és azt a lehetőségekhez képest elfogadhatóan uralni. Uralni? Inkább talán túlélni.

A tó vége eléggé elszűkült, gyakorlatilag egy mély patakmederré keskenyedett. A végét igazából a fennebb fekvő Bélis gyűjtő gátból kiinduló, négy méter átmérőjű nyomáscső adta. Ezen az alagúton jött a víz a bélisi tóból a tarnicaiba. Rossz pillanatot választottak az akkori csónakázni vágyok. Lám, mit is jelent a sors. Olyan helyre mentek csónakázni, ahol úgy gondoltak, kisebb a víz, nem olyan mély nem olyan széles, mint a tó belseje; ott tehát biztonságos kell, legyen gyermekekkel csónakázni. De az ember nem számolhat mindennel. Lehet tudniuk kellett, volna, hogy a hátuk mögötti hatalmas torokból meg víz is jöhet, nagy víz. És jött. Megengedtek a bélisi tóból a vizet. Értesüléseim szerint, ha ez így igaz, akkor meg inkább elgondolkodtató a meggondolatlanság, a betóduló víz miatt akkor is hullámok szabdalhatták a vizet, amikor beindultak a kisméretű gumicsónakokkal. Állítólag hirtelen nagyobb mennyiségű víz indult meg és borította fel a csónakosokat. Egy felnőtt és két gyermek nem élte túl az eseményt; belefulladtak. A víz is hideg volt, sokkal hidegebb, mint a tó bármely másik pontján, hiszen gondoljunk csak bele, az a víz a felső gyűjtőgát mélyéből érkező víz volt alig lehetett több 4-5 foknál. Ezen kívül az idő is fagyos volt, jól fel lehettek öltözve. Kevés esély van ilyenkor az úszásra. Hát, ha meg gyermekekről van szó. A szerencsétlenekkel megtörtént.

Merülésem előtt, mint megtudtam, mar voltak kinn a búvárcsapatból (2) de meghűltek és mar nem bírtak merülni. Így kerültem én napirendre.

Amikor a helyszínre értünk az a kép várt, amelyet az óta sokszor volt alkalmam látni. Mindig ez volt a legrosszabb pillanat, ezt sohasem szoktam meg. Egy pillanatig sem voltam ideges attól, hogy hullákat kell keresnem, az viszont nehéz pillanat, amikor találkozol a gyászoló családdal.

A merülést vezető Géza nargillás megoldást választott, ez jelentette a fő levegőforrást. Ez annyit tesz, hogy a merülő búvár számára a partról biztosítják a levegőt; az én esetemben egy nagy térfogatú, 40 literes, palackból, egy megfelelő hosszúságú slagon keresztül. A hátamon is volt egy palack, második levegőforrásként. Mivel tiszta volt a víz, meg sekély is, akkor egyáltalán nem tűnt annak a maga 12 méterével, Géza a vízfelszínen úszva követte a víz alatti tevékenységemet és biztosított is, egy a csuklómra erősített kötéllel is. Egyébként ez a kötéllel történő biztosítási és főleg irányítási módszer, a látási viszonyoknak köszönhetően, pontosabban annak hiányában, általános metodikává nőtte ki magát.

Hogy jobban bele lehessen tekinteni egy akkori merülés körülményeibe el kell mondanom azt is, hogy igencsak szegényes, mondhatnám, alultechnologizált, felszereléssel rendelkeztünk. És ez az állapot nagyjából jellemezte is végig a felszereltséget közel a nyolcvanas évek végéig, a forradalomig. Ennek egyik igen fájdalmas élményeket nyújtó része maga a ruha volt. Az erdélyi vizeket egyébként sem a magas hőmérséklet jellemzi de a hegyi gyűjtőgátak vize az átlagosnál is hidegebb. A ruháink, pedig valahogy úgy voltak, mint a szegény vándorszínészeké, annak volt jó, aki éppen használta. Sem méretre sem pedig rugalmasság szempontjából nem tudták ellátni rendeltetésszerű feladatukat. Igencsak szerény volt tehát a hideg elleni védelmünk. Amikor megkezdtem első merülésemet ezt mind, nem tudhattam így rendes meglepetés volt számomra, amikor bemerültem a lélegzetállító vízbe; rögtön reszketni kezdtem. Ebben szerepet kapott az izgatott állapot is. Visszalépésről szó sem lehetett, elkezdtem a merülést. Szóltak, hogy a nyomáscsökkentő csutoráját el ne eresszem, jól tartsam a fogaimmal… hát erre ügyeltem is, jobban is mint kellett volna, szinte leharaptam. Szívtam a levegőt, ami idegen, szurtyogó hangzással hagyta el a készüléket kilégzésnél; idegen volt még az íze is. Ereztem az erős sodrást, megpróbáltam úgy lemerülni, hogy árral szembe fordultam és erősen dolgoztam a kacsalábakkal, hogy tarthassam az irányt. Figyeltem az egyenlítésre is; mit tudtam én akkor ennek finom módozatairól, technikájáról. Ha érzed a nyomást a füledben, fogd két ujjad közé az orrcimpád a szemüveged orrészénél és jól fújjál bele, ez az egyenlítés – mondta Géza meg az úton. Hát rendben, ezt tettem, csak mit tudtam én melyik az a pillanat, amikor fújnom kell, és mekkora erővel… általában túl későn és ennek köszönhetően sokkal erősebben is kellett fújnom, hogy a fülemben érzett éles fájdalmat megszüntessem. Az állkapocsizmok szép lassan begörcsöltek a folytonos erős harapástól és hideg víztől, a füleim élesen szúrtak, fáztam és közben küzdöttem az erős sodrással, a vacogásommal és általában mindennel, ami akkor szűk világomat jelentette. Keresztbe-kasul járkáltatott Géza a csatorna két partja között és én tágramerült szemekkel reméltem, hogy minél hamarabb ráakadok a hullákra, Isten bocsássa meg, csak már szabaduljak ebből a helyzetből. Egy időn túl már nem is kellett tartsam a nyomáscsökkentőt a számban, egyszerűen el sem tudtam volna engedni, úgy lemerevedett az állkapcsom. A sodrás erejét akkor tapasztalhattam igazan, amikor a csatorna fenekén igyekeztem minél nagyobb kövekbe kapaszkodni. Alig értem hozzájuk máris odébb gurultak. Hat ez nagyon nem jó, gondoltam de kimenni akkor sem akartam. Már többször átúsztatták velem a csatornát, alásüllyedtem, felmentem, mar nem is figyeltem arra, hányszor és honnan-hova, csak mentem, mentem és reméltem vége lesz. Vége is lett; hamarabb és másként, mint gondoltam volna. Lenn voltam a csatorna alján amikor éreztem, hogy furcsa meleg folyadék mossa a maszkban az arcomat és az is furcsa volt, hogy amint a szemembe folyt pirosas fátyol nehezítette a látásomat. Akkori feszült idegállapotomban azt sem vettem észre, hogy a saját verem. Valószínű, hogy a rossz egyenlítés miatt megindult az orrom vére és szépen telt meg vele a maszkom, együtt a beszivárgó vízzel. Ezt már nem volt időm végiggondolni, mert éreztem amint hirtelen, elkezdek felszállni, mint valami ügyes vízilény. A dolog nyitja teljesen prózai volt: Géza észrevette, hogy a maszkom nem azt a formáját mutatja, amit megszokhatott és sok bevezetés nélkül a felszínre húzott. Vége lett. És nem tiltakoztam, egy cseppet sem. Sőt, abban a pillanatban elhatároztam, hogy ezzel nemcsak annak, hanem minden fajta merülésnek vége, mert a jövőben elkerülöm ezt a tevékenységet. Akkor még úgy beszéltük meg a továbbiakat, hogy majd vasárnap újra kijövünk és folytatjuk a keresést. Na ezt még meglátjuk, gondoltam magamban és ereztem, hogy a fejem reped szét, a fülem élesen fáj, az állkapcsom szinte beragadva a görcstől és vacogok, hidegtől és idegtől egyaránt. Na, szóval, hogyan is van azzal a vasárnappal? Mar akkor azon gondolkoztam, hogyan fogok én akkor valamit, barmit de mást tenni, és máshol. A szerencse úgy hozta, hogy a szerencsétlenül jártakat a víz feldobta és az ott lévő emberek, idejében megtalálták őket. Így aztán volt idom lenyugodni és elfeledni ennek a tapasztalatnak a fájdalmasabb részeit. Túlságosan is vonzott engem ez a fajta tevékenység, szellemi lehetőség, megpróbáltatás, amit a búvárkodás tartogatott a műkedvelő számára.

És ez volt a kezdet.

Daczó Csaba