Első lépésként fontosnak tartom bemutatni annak az időszaknak a jellemzőit, amelyben a tragikus esemény történt, amelyben akkori barlangkutató búvárként dolgoztunk. Mint arra később még kitérek, az esemény nagy jelentőséggel bírt azon túl is, hogy abban egy ember vesztette életet.
A személyes tragédia mindenekelőtt. Isten nyugtasson Gábor, kívánom, hogy családod, gyermekeid, úgy emlékezzenek meg rólad, mint egy pionír korszak úttörőjéről.
Tanulságot lehet és kötelességünk is levonni tragédiádból, de megítélni a merülésed a mostani mércék szerint nem lehet. Mert tudniuk kell a mában élőknek, hogy az akkori elszigeteltségben, a barlangi merülés, igazi pionír korszakát élte, és mint olyan, más beidegződések, empirikus megoldások születtek és a felkészülés is többnyire autodidakta módon történt. Nem léteztek rendszerek, nemzetközi standardok… számunkra. Hallhattunk róluk, hogy valami létezik, valahol, távoli országokban.
Előzményként mondom ezt, amivel szeretnék rávilágítni arra, hogy az akkori merülési feltételeket nem lehet, semmilyen szinten sem, összehasonlítani a mostaniakkal, habár mindössze 30-40 év távlatáról beszélünk… csupán. Más volt nálunk, Romániában, a helyzet, technikailag sokkal visszamaradottabb, mint a környező országokban– Magyarország és Csehszlovákia, mint legközelebbiek, de a távolabbi Lengyelország vagy netalán az NDK. Néha érkeztek búvárok ezekből az országokból… de erről inkább Rajka Géza mesélhetne, hiszen ő volt a kolozsvári barlangkutató búvárkodás megalapítója. Géza már a hetvenes években kezdte ezt a világot a szó legigazibb és legmeghittebb értelmében felfedezni. A pontosság kedvéért megjegyzem, hogy itt és most csakis a barlangi búvárkodás erdélyi kezdeteiről beszélek és nem a katonairól vagy a tengerparti olajkutaknál dolgozó nehézbúvárokról. Minden, mint már írtam, önszerveződő, empirikus, autodidakta módon történt.
Halasi Gábor is ebben a világban, ebben a szellemiségben jelentett egy erős ellenfelet számunkra, kolozsvári barlangkutató búvárok számára. Ellenfelet mondtam. Igen. Ez is az esemény hátteréhez tartózik. Most, hogy ezt itt leírom, rögtön az jut eszembe – mi akkor nem ismertük a konkurencia kifejezés tartalmát, értelmét és lényegét. Legalábbis nem úgy, ahogy azt most bárki érti, Nem ismertük a gazdasági, pénz- és haszonszerzést jelentő mai értelmét. De ismertük annak talán egy primitívebb értelmét és megjelenési formáját, a területiség, az első hozzáférés jogát. A nagyváradi barlangkutató búvárok, tehát Halasi Gábor is egyben, a kolozsváriak, a mi, konkurenseink voltak. De ilyenek voltak akár a bukarestiek is és szétszórtan még páran az országban. De a mészkőbarlangok szifonjainak felkutatásában, és ezek döntően itt vannak Erdélyben, a nyugati havasokban, Kolozsvár és Nagyvárad jelentette a két nagy ellenfelet. Ez a jelenség leginkább ártalmatlan versengés formájában volt jelen, mint sportszellem. Minden barlangász számára nagy esemény volt az évente megrendezésre kerülő Speosport. Mindig más városban, de mindig ősszel és mindig nagy létszámnak örvendő esemény volt. Gyakorlatilag a román Barlangász Federáció szervezte és igencsak vártak rá a barlangászok. Itt kerültek bemutatásra az év közben elért eredmények, új barlangok, új járatok, feltárt, leírt kilométerek, térképek, fényképek. És hát a legnagyobb elismerésnek örvendett minden méter, amit szifon után találtak a búvárok. Gábor halála végül megszüntette ezt, vagyis attól az évtől nem számíthatott pontra a barlangi búvárok által feltárt barlangszakasz. Így akadályozta meg a federáció, hogy a búvárok versengjenek egymással. Halasi Gábor számára ez késő volt. Hogy megelőzhető lett volna ezzel a tragikus esemény, ezt nem lehet tudni. A versengés mindenképp maradt, de egy sokkal enyhébb formájában, hiszen már nem volt akkora a tét.
Ugyancsak ide, az előzményekhez tartozik fontos összetevőként maga a barlang. Az Izbândiş. Igen, van ennek más neve is, de mi csak így neveztük. Nem csoda, hogy a barlang vonzotta a barlangászokat. Maga a hely gyönyörű, egy sziklás katlan oldalában található a barlang száraz bejárata, alatta pedig gazdag vizű karsztforrás indít egy szép kis patakot. Több éves munka van abban a barlangban. Táborok sora, megszámlálhatatlan hétvégi kiszállások… mindez, a barlang meghóditásáért, hiszen mindenki érzi, tudja, hogy ott, a földalatt eszményi kincsek bújnak meg, szépség, kilométerek, felfedezés örömébe és lázába zárva. És ez a búvárokat sem hagyta és még most sem hagyja nyugodni. Habár a mát, annak ellenére, hogy technikailag osztályokkal magassabb szintről beszélhetünk és megszámlálhatatlan búvárral rendelkezünk, nem jellemzi a barlangi merülés, nem beszélve a felfedező munkáról. Erre, jelen pillanatban mindössze pár ember képes az egész országban.
De akkor bizsergett valami a börünk alatt minden technikai kezdetlegesség ellenére is. Ruháink simán beengedték a hideg, alig pár fokos barlangi vizet, de mégis vállaltuk, mentünk. Sokszor a fogaink verődtek össze úgy vacogtunk, lehet nem ismertük annyira a veszélyt, lehet sok más tényező is közrejátszott, de mentünk felfedezni egy ismeretlen világot.
Ez hajtotta, az egymás közötti versengés mellett, Gábort is.
Szép lassan visszakanyarodok a közvetlen okokhoz is. Azonban fontos megérteni azt az időt és azokat a körülményeket, amelyek jellemezték, befolyásolták tevékenységünket. És mindezt annak elötte, mielőtt csupán a tudományos rideg értékelésre hagyatkoznánk.
Annak idején szerdánként voltak az eligazító klubgyűlések a CSA-ban. Ha emlékezetem nem csal, annak rendje és módja szerint, be lett jelentve, hogy mi búvárok merülni készülünk és szombat reggel indulunk, ahogy szoktuk, a vonattal, tonnányi felszereléssel. Autó…hm. Eszünkbe sem jutott. Addig viszont nem jutottunk el. Annál korábban jött Halasi Gábor tragédiájának a híre.
A hír hallatára Géza rögtön kiadta az indulásra a parancsot. Igen, akkor még úgy volt. Engem ért a megtisztelő feladat, hogy elsőként indulhassak be Gábor után, követve az ő vezetőszálát. A merülésem bentről, a barlangból kezdődött és nem kintről, a karsztforrástól, ahol Gábor indult be. A barlang belső része ugyanis, úgy barlangbiztonsági, védelmi, mint pedig az arra tévedő, a barlangot nem ismerő személyek épségének védelmében le volt zárva. Oda bejutni csak a CSA vezetésével lehetett. A barlangok lezárása széleskörű gyakorlat volt már akkor is, és inkább a szokásrendszer adta, hogy a területet kutató barlangászkörök, egyesületek foglalkoztak ezzel a munkával.
Mivel a karsztforrást, mint bejárati lehetőséget, nem lehetett lezárni, előfordult, hogy még külföldi búvárok is probálkoztak a szifon átúszásával. Mindig sikertelenül.
Mire elkészültünk és megkezdtük a szerelések bejuttatását a barlangba, ami külön érdekes és kemény munka, megérkeztek a debreceni búvárok is. A kialakult munkaterv tehát ez lett – beindulok a barlang száraz szakaszából egy kürtőn keresztül a szifon belső szakaszába, megkeresem Gábor vezetőszálát és azt addig követem, ameddig lehet és helyzetjelentést adok a kinn már merülésre kész debreceni csapatnak. Ők a forráson keresztül hatolnak majd be a szifonba. Alpin technika segítségével leereszkedtem a kútba és hamarosan ráakadtam Gábor vezetőszálára. Elkezdtem követni, igyekezve, hogy ne húzzam meg. Rövidesen elértem a nagyjából 45 fokos szögben alászökő járatszakaszt, amelyik tudtam, hogy ebben a profilban tart a 45 méteres mélységig. Érzem közben, hogy a szál elég lazán, de azért tart lefelé. Elérem a maximális mélységet. Ott meg azt tapasztalom, hogy a vezetőszál egy nagy kupacban lebeg a vízben. Lassan összegyűjtőm a szálat, sajnos nem emlékszen, milyen hosszú lehetett, és elérem a végét. Tisztán emlékszem viszont arra a pillanatra, amikor megláttam azt a véget. Elsőként, ki volt fodrosodva a vége, úgy 1,5 centimétert. A másik és legfontosabb, hogy a fodros rész előtt, jó centivel, megtört, úgy mint ahogy egy bogból kiszabaduló kötélvég szokott. Nekem ez jelentette a tragédia egyik kulcsát. Azon keresztül, talán, a saját tapasztalatunkból is kiindulva lehet megérteni a lezajlódott tragédia momentumait.
Röviden így látom: Gábor merülése közben elhagyta, túlhaladta, a szifon akkor ismert, 45 méteres mélységben található pontját és egy általam ismeretlen pontig hatolt egy V betűként elképzelhető, felfele tartó szárán a szifonnak. Valahol megfordult. Sok vitát szült, hogy átúszta-e a szifont vagy sem. Ezt nem tudom megítélni. De őszintén azt kívánom, hogy egyszer az átúszás ténye teljes bizonyosággal igazolódjon be.
Visszajövetelekor, véleményem szerint, a mélységi mámor, vagyis nitrogén narkózis hatása alá került. Szervezete amúgy is egy nagy pszichikai és fizikai stressznek volt kitéve, mondhatom, maximumom lehettek az érzékei. A narkózist érzed. Kellemetlen, nagyon kellemetlen érzés, átéltem. Gábor is érezhette azt az érzéki elbizonytalanodást… és hol van még a kijárat, hiszen még csak lefelé tart, a mélypontot még el sem érte. Valahol a tudatalattijában beindul a vészfolyamat, szólnak a figyelmeztető hangok, a szervezet küzd a narkotikus hatással. Beindul az életmentő ösztön, már nem úszna, elkezdi húzni magát a vezetőszálból. Ez megterheli a bogot. Az említett kötélvégből ítélve, egy sima, közönséges bog lehetett, biztosító vég nélkül. Egyre húzza magát, amikor bekövetkezik a tragédia… Érzi, amint kezében megenyhül a szál feszessége. Tudja mit jelent. Hirtelen rátör a felismerés… ami még hátra van, vezetőszál nélkül leküzdhetetlen. És itt, ebben a pillanatban adja fel a szervezete a küzdelmet a narkotikus hatással szemben. Elájul, kiesik a szájából a nyomáscsökkentő… És mentőbúvár nem volt. Egyedül merült. Ha lett volna, persze egy olyan, aki akárcsak Ő, felkészült lett volna az előttük álló merülésre, talán, legalább esély lett volna rá, hogy élve kikerüljön onnan. A halál úgy állt be, hogy az eszméletét már nem nyerte vissza. Az csakis akkor történhetett volna meg ha akár önerőből, vagy pedig egy társ segítségével sikerült volna feljebb emelkednie .
Tények, amivel alátámasztom a feltételezéseimet:
1. Gábor, tudomásom szerint meghűléssel küzködött, és attól valószínűsíthetően legyengült szervezettel kezdte meg a merülést. Előtte való hétvégén merült már.
2. Annak tudata, hogy egyedül indul be egy köztudottan veszélyes szifonba, növeli a pszichikai streszt.
3. Ugyancsak a pszichikai stresszt fokozza, hogy kintről kell indulnia, hosszabb a beúszó szakasz, emiatt fizikailag is tovább kell tűrnie hideget.
4. A figyelmét erősen csökkentő eddigi tényezők már elegendőek ahhoz, hogy a vezetőszál összekötésekor siet, nem biztosítja a bogot.
5. A 45 méteres mélység nyílt vizen is eredményezhet narkotikus hatást, hát még barlangban és mindezekkel a stresszfaktorokkal. Itt játszik közre a meghűléses állapot is. De egyébként is, ugyanazon személy szervezete sem egyformán reagál a narkotikus hatásra. Megjelenhet már akár kisebb mélységben is, de bírhatja a nagyobb mélységet. Ha volt is pánik hangulat, az szerintem már nem volt tudatosítható, azt elnyomta a narkotikus hatásnak köszönhetően egyre tűnő tudatállapot. Csak ez, és csakis ez magyarázza, hogy erősen húznia kellett magát a szálon és emiatt a bog kioldódott. Egy tapasztalt barlangi búvár, és nem kétséges, hogy Gábornak volt tapasztalata, nem húzza magát a vezetőszálon.
6. A palackban volt levegő. Ez magyarázza a halál beállta előtti eszméletvesztést.
7. A lámpáiból kifogyott az áram. Azok nem voltak lekapcsolva, az eszméletvesztés pillanatában még éghettek és időközben lemerültek.
Végeredményben Gábor tragédiáját az összejátszó körülmények sorozata eredményezte. Ebben szerepet játszottak úgy az esemény idejét jellemző körülmények, mint befolyásoló és meghatározó közvetett tényezők, mint a közvetlenül kiható egészségi állapot, fokozott és konkuráló stresszfaktorok, csakúgy, mint a tragédiához vezető legfontosabb, előbbiek által közvetlenül meghatározott narkotikus hatás, gyakorlatilag garantált megjelenése.
A tragédiát csak tetőzi a búvártárs hiánya, ugyanakkor egy merülési terv hiánya is, és a technika. De ezek már visszamutatnak az esemény idejének jellemzőihez.
Mindezeket, kihangsúlyozom, mindezeket figyelembe véve, úgy gondolom, Halasi Gábor halála azon tragikus események közé tartozik, amelyek elkerülhetetlenek. Olyan erős és meghatározó körülmények összejátszásának tudhatók be, hogy azokat mindig csak utólag lehet megfigyelni, értelmezni, megérteni. Amelyek, mint nagyon sok más esetben a tudományos fejlődés tanulságául szolgálnak a túlélők és követők számára. Ebben az esetben is ez történt, hiszen, mint említettem, az esemény után összehívták e tevékenység gyakorlóit. Sok minden újraszerveződött, vagy éppenséggel elkezdődött valaminek a szervezése. De ezek most nem tartoznak ide.
Úgy érzem, nem túlzás, elismerni Halasi Gábor pionír, úttörő munkáját a barlangi búvárkodás területén és így a hazai vízalatti barlangkutatás pionírkorszaka Hősének tekinteni.
Daczó Csaba
