2010. november 11. szerda délután telefonon hívnak, melyben értesítenek, hogy a következő napokban merülésre készenlétben kell álljak, függetlenül attól, hogy milyen programom van. A Cociului-barlangban egy áradás elzárta a kijáratot jelentő kis barlangjáratot és az Ovidiu Pop által vezetett expedíciós csapat a barlangban rekedt.
Én is továbbtelefonáltam, mozgósítottam Rajka Gézát. A nap hátralevő részében folyt a telefonálás, ezalatt előkészítettük a felszerelést is. Este 11 órakor megerősítették, hogy szükség van búvárokra, így másnap reggel már a helyszínen voltunk.
Az ISU szivattyúk nehezen tudták felvenni a harcot a vízzel, és akkor még csak annyit lehetett tudni, hogy kb. 50m re a bejárattól egy fél-szifon van. A barlang bejáratánál épített gát megerősítése és egy másik szivattyú beindítása után egy kéttagú mentőcsapat sikeresen elérte a -200 m-en található szifont. Időközben sikerült telefonvonalat kiépíteni a barlangban és így értesítettek, hogy mi is induljunk.
A terv nagyon rugalmas volt, a terepviszonyok függvényében, a helyszínen kellett meghozni a döntéseket. Annyi ismeretlen dolog állt előttünk, hogy csak időveszteség lett volna a tervezgetés. Egyszerűen lehetetlen lett volna minden eshetőségre számítani, és a pénteki időjárásjelentés se volt szívmelengető. Gyorsan kellett cselekedni. A búvárcsapatot Rajka Géza, Dan Lupu és jómagam alkottuk.
Egy erős támogató csapat kíséretében elindultunk a szifon felé, magunkkal cipelve a kint maradtak összes reményét, és mindemellett a hordárok cipelték a több 10 kg-os felszerelést is. -70m-ig az út, ahol a telefonállomás is fel volt állítva, eseménytelenül zajlott. Sajnos itt egy olyan szűkület volt, amelyen Gézának nem sikerült átjutnia. Ezzel a lehetőséggel is számoltunk.
Miután átjutottunk a szűkületen, rövid idő alatt, mondhatni kényelmes körülmények között elértük a szifont is. A szifonon keresztül egy kötél volt átvezetve, az egyetlen baj csak az volt, hogy nem tudtuk, hogy hova és hogyan van odakötve a túlsó felén. Így előkészítettünk egy orsót vezetőzsinórral.
Az alatt a félóra alatt, amíg a felszerelést készítettük elő, a vízszint látható csökkent mintegy fél méterrel. Arra azonban nem számíthattunk, hogy a vízszintcsökkenés üteme marad, így hát nekiláttunk a szifonnak. Miután egyeztettük a jeleket, amelyeket majd a vezetőszálon adok, elindultam a mogyoróbarna zavaros vízben, amelyben lassan haladtam előre. Úgy saccoltam, hogy a szifonban fél méter víz és fél méter részben lebegő iszap és apró kavicskeverék van. Egy vagy két perc után már a túlsó felén voltam, térdig süllyedve a fekete iszapban.
Megeresztettem egy barlangász „piu”-t és azonnal választ is kaptam. Egy kicsit összezavarodtam, mert a bent rekedtek nyomai nem voltak láthatóak. Valójában a szifon bejáratánál maradottak válaszoltak. Ez azt jelenti, hogy vagy a víz csökkent annyit, hogy maradjon egy légréteg a szifonban, valószínű néhány milliméternyi, vagy van egy száraz kapcsolat az elárasztott folyosó felett. De nem volt idő elméletek gyártására, ezért áthívtam Dant is, aki a zsinór segítségével áthúzta magát, amely a tapasztalatok szerint megfelelően volt rögzítve. Magával hozta Ovidiu Pop csapatának szánt készletet is. Mivel nem találtuk a nyomaikat, Dannal elindultunk megkeresni őket. Ez volt a legkedvezőtlenebb forgatókönyv, mivel nem tudtuk, hogy hogy jutunk el a táborhelyhez; csak annyit tudtunk, hogy egy nagyon összetett útvonal van. Hogy még bonyolultabb legyen, több kisebb-nagyobb járat indult számtalan irányba. Szerencsére a szifontól néhány méterre a falon egy kis lapos részen, találunk egy cetlit amely megjelöli a tábor helyét: Kína terem, 4 –es bivak, 122 –es mérési pont. Mivel nem ismertük a barlangot, nekünk semmit sem mondott, így visszamentünk a szifonhoz, hogy a kintieknek helyzetjelentést adjuk, majd újra nekiláttunk a keresésnek.
Néhány sikertelen, továbbjutási lehetőség nélküli folyosó bejárása után megtaláltuk a bivak felé vezető járatot, melyet egy térképezési táblácska jelzett. Áthaladtunk a 84 és a 105 térképezési pontok között, ahol a járat nagyon alacsony lett és egy kis patakocska csordogált teljes szélességében. Erőinket felmérve úgy döntöttünk, hogy bölcsebb lesz, ha visszatérünk egy megbeszélésre a szifonhoz, különben kockáztatjuk, hogy csak növeljük az áldozatok számát. A szifonnál sokkal jobb volt már a helyzet, kb. 30 cm-es volt a légrés. Szóltunk a többieknek, hogy átjárható és néhány perc múlva már egy háromtagú rendkívül jó erőben lévő csapat állt melletünk. Leírtuk az utat a megadott terem felé, és miután gyorsan összepakoltuk a felszerelésünket és rendben otthagytuk azoknak, akiket az a megtiszteltetés ér, hogy kihozzák, elindultunk a kijárat felé.
Útközben még két csapattal találkoztunk, akik a szifon felé tartottak, egyesek a telefonkapcsolatot építették ki odáig, mások a felszerelést kellett kihozzák és segítsenek a három pórul járt személy evakuálásában. Mindenki jó hangulatban volt, elég egyértelmű volt mindenki számára, hogy maximális a mentési akció sikerességének az esélye. A -70m-es telefonközpontnál hallottam, hogy a szifonnál egy melegedési pontot alakítottak ki, készítik a felszerelést és hamarosan mindenki elindul a kijárat felé.
November 12-én hajnali 3:30-kor mindenki a felszínre érkezett és a szervezők szerint, ez volt a legkomplexebb barlangi mentőakció, amit valaha is szerveztek Romániában. A sikeres mentés kevesebb, mint két napig tartott.
A résztvevők névsora túl hosszú lenne, részt vettek a mentésben a bihari és kolozsvári CORSA -tól, a bihari SALVAMONT -tól, IGSU Bihor-tól (sokat segítettek a nagy teljesítményű szivattyúkkal) és a három búvár.
Fotó: Dan Lupu
Călin Drăgan
