Nem tudom, hogy vannak mások, de amikor visszagondolok arra, amit átéltem, még két év elteltével is, az az érzésem, hogy valaki mindent megrendezett. Mindezt annak tudatában mondom, hogy, a tegnapi cselekedetünk, meghatározza a jelenünket, amit ma teszünk, az körvonalazza jövőnket. A megélt esemény már egy üvegbúra alatti múlt. Bár teljes gyönyörűségében tudjuk csodálni, de megváltoztatni már nem lehet. Azok, akik mégis, majd megértik.
Néhány barátom írásra ösztönzött. Nem a művészet kedvéért – nem rajongok az írásért – hanem, hogy megmutassam más, lelkes érdeklődőnek, ismeretlennek, mint amilyenek mi magunk is vagyunk, hogy min mentünk keresztül.
És ki tudja, talán, azok, akik most olvassák ezeket a sorokat, majd hasonló indítékot éreznek, mint mi.
Akármennyire nehézkesek is a gondolatok és a kifejezések, csak csatlakozni tudok azokhoz, akik azt állítják, hogy csak kitartással érheted el a célod. Melyiket? Én sem tudom, de mindegyikünk megtudja a megfelelő pillanatban. Mind ezt reméljük, amikor az élet fonalát szőjük: találjuk meg sorsunkat, hivatásunkat ezen a Földön, amennyiben egy is létezik.
Mindez sok évvel ezelőtt kezdődött, amikor a “fasoles biancos con enbutidos” babkonzerv értéke, a mai kerek sajt értékének felelt meg. Azokon az Isten áldotta helyeken kezdődött a történet, amely a modern őseink újjászületéséhez vezetett.
Egy hideg, februári reggel, a gőzölgő kávé illata járja be a dolgozószobám. Lassan ébredeztem már, amikor e-mail érkezett az egyik barátomtól. Nyugodtan és egyszerűen azt kérdezte: ”Van kedved, hogy segíts, egy szifon-utáni terem feltárásában, melyet Lau tavaly fedezett fel?“
Lau szörnyen meg van hűlve, majd segít, ahogy tud, odakint nincs sok hó, nappal egészen kellemes. Lehet, de csak a napon, de ez csak egy saját vélemény (megállapítás) volt.
Ezután több üzenet is érkezett, melyek felvázolták a problémát, amely körülbelül így festett:
Egy előző túra alkalmával a szifonon túlra behordtak kötelet, pitont, kalapácsot, vésőt. Ezeken kívül szükséges még teljes mászó felszerelés, barlangász felszerelés, egy napi élelelem, forró teás hőpalack, száraz ruha, fényképezőgép, karbid, ütvefúrógép, csere akkumulátor, fúrófej, fémlemezek, katonai lapát.
Mindenki a saját felszerelését és a közös felszerelés ráeső részét kell vigye. Fane (Pityu) feladata az elektromos fúrógépet szállítása.
Az ablakra merengve, próbáltam meggyőzni magam, hogy ez megér egy merülést (scubát). A TV-ben az előrejelzés elfogadható hőmérsékletet jelzett, így abban maradtunk, hogy a megadott időben és helyen találkozunk. A felszerelést légmentes tartályokba helyeztem, előkészítettem a Clio márkájú banánokat, melyeket az ólomövhöz szükséges súlyokkal tömtünk meg, és indulás.
A találka (randi) normális keretek között zajlott le, az új tagjelölt elkészítette a teát (el sem tudja képzelni, hogy milyen élvezettel töltött el munkája gyümölcse). Felszerelkeztünk, majd az utunk egy részét autóval tettük meg. Gyalog folytattuk az utat, megrakva saját alkotásainkkal (műveinkkel) – a „sugárvédett” banánjainkkal.
Fane biztosítja (kiköti) a kötelet, váltunk néhány szót, majd nemsokára a fények és a leheletünk hangja is eltompul. Közben beöltöztem és enyhén reszketek a vízben. Kezemmel a kötélen, a feltárásra koncentrálva követem a fejleményeket. A megbeszélt idő elteltével, felgyújtom a zseblámpákat, vetek egy utolsó pillantást a biztosításra és a nyomáscsökkentőkre, kicsit húzok még a fenékhorgonyként heverő banánokon, és elkezdődik a merülés egy olyan közegben, amely életed első kilenc hónapjához hasonló ringatásra emlékeztet.
Figyelmesen követem a járat fejlődését, a műszereket, a vezető kötelet és nem utolsó sorban cipelem magam után a két banánt, amely mindent végigszánt. Szerencsére nincs sok üledék és a folyásiránnyal szemben haladunk. Egy kiadós megtett út után, a buborékok megtörik a sima felszínt. Húzok még egyet a banánokon, a fény megtöri a sötétséget, és egy sarokban megpillantom Fanet, amint nyugodtan veszi le felszerelését. A szifonról történő tapasztalatcserénk során megtudtam, hogy neki is gondjai voltak a csomagok szállításával, így eldöntöttük, hogy a jövőben taktikát váltunk.
Lerakjuk a(z oxigénes) palackokat, amelyek itt maradnak, majd a súlyos csomagok terhe alatt folytatjuk felfedező utunkat a hol keskenyebb, hol szélesebb járatban. Elérve az úgynevezett öltözőt, lecseréltük a ruhánkat, majd egy fénykép és egy csoki erejéig rövid pihenőt tartottunk.
Végre elértünk arra a helyre, ahol Lau felfedezte a lehetséges bejáratot az ismeretlenbe. Elrendeztük felszerelésünk, megbeszéltük a teendőket, majd Fane munkához látott. Kezdődhetett a kaland. Ekkor fogtam fel valójában, hogy a hegyekben, ha megsérülsz, valaki mindig akad, aki megmentsen, de itt, a szifon mögött, ha egy komolyabb baleset ér, akkor tényleg bajban vagy. És nem csak te, hanem a társaid is.
Utolértem Fanet és körülnéztem. Csodálatos világ! Továbbmegyünk, és egy nehézkes szorító után, egy elágazáshoz érünk. Az egyik járatot kiválasztva, következetesen átvizsgáljuk annak minden zegét-zugát, de sajnos nincs folytatása. Visszatérünk, majd másik folyosót választunk.
Úgy döntünk, hogy otthagyjuk a felszerelést és folytatjuk a feltárást. Néhány képet készítünk az érintetlen képződményekről és a vele erős kontrasztban álló agyagbemosódásos részekről, melyek elővigyázatosságra intenek minden lépésnél. Elemezzük a helyzetet, úgy döntünk, hogy az egyszerű utat választjuk, az előttünk járó nyomát követjük. A folyosó egy egérlyukban végződik, amelyet valamikor itt járt állatok bundája csiszolt. Egy kis erőfeszítéssel átmászunk rajta, majd kb. 20 méter szűk folyosó után, egy első látásra áthatolhatatlan háromszögű lyukban szertefoszlik a remény. Fáradtan stratégiai pihenőt tartunk. Azon gondolkodunk, merre is folytathatjuk a feltárást. A lyukra merengve elhatározzuk, hogy visszatérünk az öltözőbe és egy forró tea és Smash csoki mellett majd meghányjuk-vetjük a problémát.
Lassan, lassan helyrejövünk, kényelmesen elhelyezkedünk, kicseréljük a karbidot a lámpákban. Azt az elvet vallva, hogy mi dolgozunk, de gondolkodunk is, elővesszük az ásókat és a ”tett” színhelyére megyünk. Visszatekintve arra gondolok, hogy milyen jó megérzésem volt, amikor azt mondtam, ”állj, készítsünk képet a bejáratról úgy, ahogy most van”, mert sosem lehet tudni, hogy mire lesz még jó. Utólag rájöttünk, hogy arra készültünk, hogy ”betörjünk” a hátsó ajtón. Az eredeti – az Anya Természet által lett elrejtve az utolsó eljegesedés idején. Az arányok kihangsúlyozására egy térképező lapocskát helyezünk a lyuk falára, készítünk egy történelmi képet, majd nekikezdünk ásni. Minden ásónyom után, csak dicsérni tudtam magam, hogy képet készítettem róla.
Elég sokat dolgoztunk: Mivel Fane soványabb, őt éri a megtiszteltetés, hogy elsőként kússzon át a lyukon, miközben én ülhetek a ”parázson” idekint. Miután eltűntek a csizmái a túloldalon, nem szól semmit. Nem értve szótlanságát, kezdtem ideges lenni. ”Hagyd ott, amire nincs szükséged és gyere át, ahogy tudsz!” – szól, gyorsan kifújom a levegőt, és amilyen gyorsan csak lehet átpréselem magam a lyukon. Úgy néz rám Fane a félhomályban, mintha valami ritka fajt látna. Értetlenül körülnézek, és gombócot érzek a torkomba. A lyukból kibújva, amíg felálltam, anélkül, hogy különösebben figyeltem volna, néhány tekintélyes méretű medve koponya mellett haladtam el. Már nem emlékszem, hogy melyikünk mondta, hogy ez nem jó és, hogy valami nincs rendben. Továbbhaladunk a 2×1,5m, koponyákkal és csontokkal kidíszített, emelkedő folyóson. Nemsokára a mennyezet emelkedni kezd és egy 15-20 m magas teremben találjuk magunkat, ahol a falak, alig észrevehetőek a sötétségben.
A visszhang eszünkbe juttatja, hogy köztünk és a külvilág között némi tér és akadály található, így hát tágra nyitjuk szemünket. Jobbra-balra a kalcit falakon nézelődve, egyszer csak Fane megszólal: ”Ez meg mit keres itt, hisz ez nem medve?” Mindketten megnézzük, és majdnem biztosra vesszük, hogy ez egy ember, de nem értjük, hogy miért csak ennyi és hol a többi. Miért van egyedül?
Akkor azt mondtam: Ez Ion (János)! Nem tudom miért, de biztos voltam, hogy férfi. Nem tudtam a korát, hol a többi része, hogy került oda, az okát, de ez volt az első benyomásom. Amíg forgolódtam Ion körül, az volt az érzésem, hogy még hiányzik valami – hiányzott Mária! Ez nincs egyedül! El se tudtam képzelni mekkora igazság volt ebben az érzésben, mivel egy évvel később, a kollégák az üledékek felszínén, amelyen mi felmásztunk a nagy terembe, Vasile-vel együtt, megtalálták azt, aki a Mária nevet viseli.
Iontól jobbra folytattuk a feltárást, egy 5 méter széles és 15 méter magas, kalcitos folyosón, melyet barlangi medve, ibex kecske és rupicapra-rupicapra (zerge) csontok díszítettek. A csontokat részben vagy teljesen kalcit borította, és több mint gyanús helyzetekben voltak ahhoz, hogy azt mondhassad, véletlenül kerültek ide. Majdnem 30 méter után a folyosó egy kalcitdugóban zárul, bizonyítékul arra, hogy ott valamikor hosszú ideig folyhatott víz. Visszajövünk egészen Ionig, majd balra fordulunk. Néhány méter után egy rövid emelkedő után egy szikla felszínén találok egy 40-50 cm-es csontot. A csont egyensúlyi állapotban van elhelyezve és pontosan a folyosó tengelyét jelzi. Gondosan megfigyelem a csont elhelyezkedését, de sehogy sem értem az egyensúlyi helyzetét és irányának okát. Végül úgy döntök, hogy felemelem, de meglepetésemre a csont részben a kalcitosodás következtében a sziklához kötődött. Ezt a helyet a későbbiek során Szélrózsának nevezik majd el. A folyosó tengelyéhez viszonyított irány, a gondosan elhelyezett egyensúlyi állapot, a járatban való izoláltsága, mind egy dologra engedtek következtetni: valaki azért tette oda azt a csontot, hogy tudjon tájékozódni a barlangban. Néhány tíz méter után a folyosó egy agyagfürdőben zárul.
Állunk, figyelünk, tanulmányozunk, újból megnézzük, de már túl nagy az információmennyiség ahhoz, hogy elemezni lehessen Mindaz, ami ott volt túl sok volt, hogy összekapcsoljuk és értelmezzük.
A visszaút során nem történt különösebb említésre méltó esemény. Kint már rég sötét volt, nem várt senki, így hát elindultunk a hóban, másnapra hagyva a felszerelés összeszedését.
Az esti tea, nem pótolta az elvesztett hőmennyiséget, így másnap már lázam volt és az orvos úgy döntött, hogy jól be kell takarózni. Én azt mondom, hogy a láz nem a hidegnek köszönhető, hanem annak, amit találtunk. A felfedezés eufóriája nem múlt el, sőt, erősödött utána.
Úgy döntöttünk, hogy a három felfedező titka maradjon az információ, találjuk meg a módját annak, hogy egy, a román tudományos életben erkölcsileg és szakmailag is elismert szakembernek mutassuk meg amit találtunk. Rajka Géza, az erdélyi barlangi búvárkodás vezéregyénisége ajánlatára bevettük a csapatba dr. Oana Moldovant, akinek intenzív oktatás eredményeként sikerült legyőznie az akadályokat, sikerült megvennie a szükséges mintákat és dr. Erick Trinkausal együtt nekikezdtek a tudományos kutatásnak.
Néhány hónap múlva egy őszi napon, csodás hír jelenik meg: férfi, körülbelül 26 éves lehetett, amikor meghalt, és mindössze 36 000 éves, így ő a legidősebb modern ember Európában. Sokáig ültem a képernyő előtt, és nehezen tettem fel magamnak a kérdést, hogy vajon nem tévedés-e? Két intézetnél is megvizsgálták, és a két eredmény túl közel állt egymáshoz ahhoz, hogy a hiba lehetősége fennálljon.
Több mint egy év után, a környéken tett rövid látogatás során, egy másik hírt kapok: találtunk még egyet – Vasile-t. Néhány nap múlva már nem egy, hanem kettő volt: Vasile és Mária, akit már korábban is említettem … A sors iróniája, hogy annak ellenére, hogy kerestük és néhányszor el is mentünk mellette, akkor nem voltunk felkészülve arra, hogy megtaláljuk. Amikor barlangban jártok, jól nézzetek körül! Könnyen elmehetsz a nagy felfedezés mellett.
Annak ellenére, hogy még mindig arra várok, hogy valaki ránk szóljon: „Rejtett kamera, az egész csak átverés!”, valahol ott, a vízcseppek zavartalanul számlálják az idő múlását, amely még biztosan sok rejtélyt tartogat számunkra.
Adrian Bîlgăr
